Classical Music Home

Welcome to Naxos Records

Email Password  
Not a subscriber yet?  
Keyword Search
 in   
 Classical Music Home > Naxos Album Reviews

Album Reviews



 
See latest reviews of other albums...

BaCi
Café Momus, February 2009

Elég sokáig vacilláltam, hogy neki merjek-e veselkedni ennek a két lemeznek, vagy próbáljam inkább rásózni valamelyik vállalkozó szellemű kollégára. A Naxos eme meglehetősen bizarr kiadványa már ránézésre is elég sok problémát vet fel.

Rengeteg, homályból előbukkant előadó, a megismerésükhöz édeskevés, rövid, néhány perces tételek, darabok - igazából nem egészen érthető, hogy mit is akart a lemez szerkesztője. Mondhatnánk, hogy egy korrajzot a XX. század első felében élt zongoraművészek interpretációs arculatáról. De valahogy kilóg a lóláb. Mert hát igaz, hogy elvileg nincs különbség a nők és a férfiak előadói minősége között, hiszen a nagy világversenyeken sem jutna eszébe senkinek a sporthoz hasonlóan nemek szerint megosztania a mezőnyt. De azért mindannyian tudjuk, hogy férfiak és nők bizony ebben is másak. Más az izomzatuk, a testfelépítésük, más a gondolkodásuk, az érzelemviláguk.

És más a zongorajátékuk is. Még akkor is más, ha olyan férfias alapkarakterrel vannak megáldva, mint amilyennel Fischer Annie, vagy olyan őserőt kaptak a Jóistentől, mint Martha Argerich.

Nyilván az sem véletlen, hogy a lemezen felvonultatott hölgyek nevei egytől-egyig feledésbe merültek az utókor számára. Persze az interpretációtörténet sokkal kegyetlenebb a zsenikkel, mint a zeneszerzőké. Míg a zeneiskolai oktatásba szép számmal kerültek be kismesterek művei is, addig a hanganyag már ezen a szinten is mindig a legjobbak felvételeiből való. Előadóként valami egészen különlegeset kell letenni az asztalra ahhoz, hogy halálunk után az átlagos állampolgár is találkozzon a nevünkkel.

Ezek között a pianista nők között egyetlen egy sem különleges. Olyan értelemben sem, ahogy Horowitz, vagy Gould volt, és abban az értelemben sem, ahogy mondjuk Michelangeli. Sem az őrültség, sem pedig a tökéletesség határait nem súrolja egyikük sem.

De valamennyien lebilincselően zongoráznak. Először is szeretném felhívni a figyelmet az elképesztő virtuozitásra, amely minden játékosra kivétel nélkül jellemző. Hát ember legyen a talpán az a zongoraművész, aki Raie Da Costa Rigoletto-parafrázisának elsuhanó futamait akár gyorsaságban, akár negédességben überelni tudja. De ugyanez érvényes Liszt No.6-os Paganini-etűd átiratára is. Mintha nem is lenne teste, keze, ujjai Marie-Aimée Varot-nak, olyan leheletfinoman szánkázik ide-oda a futamok áradatában. És hallhatunk lebilincselő hangokat Madeleine de Valmaléte Rahmanyinov-előadásában és Murile Kerr Szkrjabin-etűdjében, hogy Monique de la Bruchollerie Toccatáját (Saint-Saëns) már meg se említsük.

Tényleg: ami a pianóban elviharzó aprócska csilingelő hangok másodpercenkénti számát illeti, úgy tűnik, határ a csillagos ég. Ez a meghatározója minden előadásnak. Ezeknek a vibrálóan svungos hangoknak van központi szerepük minden egyes előadásban. Persze akad, amelyik darabnak ez jól áll - mint pl. a fentebb már említett romantikus műveknek -, de akad olyan is, amelyiknek nem.

Kirívóan negatív példája a játékmód “illetlen” felhasználásának a Bach f-moll prelúdium és fúga a kettes kötetből és a Händel Passacaglia. Nem akarom Elsie Hall és Maryla Jonas személyes hibájának felróni azt a két förmedvényt, amit a barokk kor két nagymesteréből sikerült létrehozniuk. Épp néhány héttel ezelőtt sikerült beleszaladnom egy zeneiskolai tanár Bach egyik kis menüettjére vonatkozó instrukcióiba, mely szerint a növendéknek minden zárlatnál (tehát négy sor alatt négyszer!) és a záró periódus kiugró magas dallamhangjánál a frázis közepén is le kellett lassítania a tempót. A zongoristák sajnos még ma is óriási tévedésekben élnek a barokk zenét illetően, így nem lehet csodálkozni azon, hogy ez az 1930-as '40-es években is általános probléma volt.

Érdekes, hogy Couperinnek két darabja is elhangzik a lemezeken, Gaby Casadesus és Kathleen Long előadásában. De a könnyű, briliáns ujjlendítés akarva-akaratlanul is olyan hűen adja vissza a csembaló hangját, hogy az illúzió felülírja a stiláris hibákat.

Befejezésként a lemez nekünk magyaroknak talán legszebb pontját emelném ki. A magyarországi születésű Lili Kraus igazi értő, anyanyelvű megfogalmazásban játszotta el 1938-ban egykori tanára, Bartók Béla darabját, a Román táncokat. © 2009 Café Momus





Naxos Records, a member of the Naxos Music Group