Classical Music Home

The World's Leading Classical Music Group

Email Password  
Not a subscriber yet?
Keyword Search
in
 
 Classical Music Home > Naxos Album Reviews

Album Reviews



 
See latest reviews of other albums...

zéta
Café Momus, February 2007

Amikor kollégám a legutóbbi lemezosztó gyűlésünkön kérdő tekintettel tolta elém Richard Strauss Alpesi szimfóniáját, kicsit dobogó szívvel (de illően közömbös képpel) azonnal lecsaptam rá. A mű ugyanis nagyon nagy kedvencem, így az sem zavart különösebben (amit most már kicsit szégyellek is), hogy az előadókat és eddigi munkásságukat csak viszonylag kevéssé ismertem. Amúgy igen tanulságos belemélyedni ebbe a remekműbe, akármelyik előadásba, annál is inkább, mert igen eltérő értelmezésekkel találkozhatunk.

Strauss az Alpesi szimfóniát ötvenesztendősen, 1914-ben komponálta. Ekkor már túl volt rengeteg hangversenytermi sikeren, s túl egy nagy halom szimfonikus költeményen. A legutolsót, a Sinfonia domesticát bő tíz évvel azt megelőzően, 1903-ban mutatták be, várható volt, hogy a lendületes komponista ekkor némi pihenőt tart, s tempót vált—a szimfonikus műfajban mindenképpen -, de ekkor jöttek a legjelentősebb operái (Salome, Elektra, A rózsalovag, Ariadne Naxos szigetén). Mire kitört az első világháború, Strauss az összes európai koncertterem és operaház dédelgetett kedvence volt. (Hozzáteszem: joggal.)

Ha az addig szilaj vehemenciával alkotó ifjú (de lassan idősödő) titán pályáját figyeljük, valójában csak ekkor következett be a korábban várt tempóváltás. Egyre kevesebbet, s egyre aprólékosabban komponált. Visszatért kedvenc ifjúkori műfajához is, a szimfonikus költeményhez. Mint már egy korábban cikkben írtam, Strauss számára már nem létezett a szimfónia, a szónak abban a konkrét, kötöttségekkel teli értelmében, mint ahogy az Brahmsnál, Schumann-nál (vagy pláne Beethovennél) igenis létezett. Inkább újított, Liszt és Berlioz nyomán ún. programzenét kezdett komponálni.

És közel évszázaddal később immár nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy a szimfonikus programzene (egyik) csúcsát az Alpesi szimfónia jelenti. A “program” egy igazi, hamisíthatatlan kirándulás az Alpok festői táján. És Strauss epizódokra (szám szerint huszonkettőre) osztva, mint egy jóságos nagypapa mesél. Erdőről, kaptatóról, vízesésről, gleccserről, hegycsúcsról és völgyről, napfelkeltéről és -nyugtáról. Segítségül hatalmas, igazi wagneri zenekart hívott, hogy igazán sokrétűen ábrázolhassa a számunkra oly egzotikus hegyi világot.

Mint írtam, Antoni Wit és a Weimari Staatskapelle neve nem mondott túl sokat. Ez csak addig tartott, amíg meg nem hallgattam a felvételt. Már elsőre feltűnt a rendkívüli plaszticitással kidolgozott zenekari hangzás, s a tudatos építkezés, ami Strauss muzsikájának oly fontos kelléke. (Pontosság és ésszerűség, ahogy egy jó némethez illő!) És ami oly sokszor hibádzik a mester műveinek interpretációiból.

Még valami feltűnt: egyes tételek/epizódok elképesztő hatású megvalósítása. Szokatlan, de meggyőző hangszínek tűntek elő sosem tapasztalt érzelemmel kidolgozva a “napfelkelte”, a “bemenet az erdőbe”, “a csúcson”, a “látomás” és a “záróhangok” tételekben. Az okra csak a második meghallgatásnál jöttem rá, és ekkor mélyedtem először el a lemezborító oly tanulságos tracklistájában, s a fontosabb “konkurensek” adataiban.

Carl Schuricht (a Straussnál fél generációval fiatalabb dirigens) 1955-ös felvételén 45:32 percet tesz ki az Alpesi szimfónia, a másik véglet Karl Bőhm 1957-es előadása, 51:58-cal. Sokáig ez így is marad: Karajan (1980) 51:02, Previn (1995) 48:18, Maazel (1998) 50:29. Azután Thielemann 2000-ben még Bőhmnél is lassúbb előadást produkál, 52:56-tal. Végül jött Antoni Wit, és majd 9 perccel lassabban játssza ezt a művet (54:14), mint Schuricht. Szinte hihetetlen!

Richard Strauss maga is—lévén remek karmester—lemezre dirigálta a művet, állítólag két ízben is, de ezeket a felvételeket sajnos nem ismerem. Egyébiránt Balázs Miklós kollégám épp a Momuson győzött meg nemrégiben oly szemléletesen (Az autenticitás illúziója, 2006-10-24) arról, hogy bizony a szerző tevékenysége lezárul azzal az ominózus kettős vonallal a darab végén, s a mű onnantól megkezdi önálló (azaz alkotótól független) életét.

Persze—visszatérve a lemezre—egy zenemű előadása nem sportteljesítmény, a kitűnő lengyel karmester érdeme, hogy szinte végig a megszokottnál (jóval) lassabb tempóban is tökéletesen kézben tartja a produkciót. Hatalmas formákkal építkezik, s igazán nagyszabású előadást hoz létre. A Weimari Staatskapelle meg hűen és pontosan követi. A régi közmondást igazolják: a lassabb tempó ezúttal tényleg jóval messzebbre vitte őket. © 2007 Café Momus






Famous Composers Quick Link:
Bach | Beethoven | Chopin | Dowland | Handel | Haydn | Mozart | Glazunov | Schumann | R Strauss | Vivaldi
12:04:13 AM, 26 July 2014
All Naxos Historical, Naxos Classical Archives, Naxos Jazz, Folk and Rock Legends and Naxos Nostalgia titles are not available in the United States and some titles may not be available in Australia and Singapore because these countries have copyright laws that provide or may provide for terms of protection for sound recordings that differ from the rest of the world.
Copyright © 2014 Naxos Digital Services Ltd. All rights reserved.     Terms of Use     Privacy Policy
-208-
Classical Music Home
NOTICE: This site was unavailable for several hours on Saturday, June 25th 2011 due to some unexpected but essential maintenance work. We apologize for any inconvenience.