Classical Music Home

Welcome to Naxos Records

Email Password  
Not a subscriber yet?  
Keyword Search
 in   
 Classical Music Home > Naxos Album Reviews

Album Reviews



 

SCHOENBERG: Moses und Aron


Naxos 8.660158-59

   Café Momus, January 2007

English        Hungarian        Spanish
See latest reviews of other albums...

Balázs Miklós
Café Momus, January 2007

Nem kell a Mózes és Áron opera elkötelezett rajongójának lenni ahhoz, hogy belássuk, Schönberg zenével kísért ószövetségi témájú drámájának lemezfelvételeivel messze nem állunk olyan jól, mint mondjuk a Kékszakállúéval. Távol álljon tőlem, hogy kisebbíteni akarnám Bartók operájának jelentőségét—kivált, hogy az évforduló áhítatának múltával a felemásra sikerült emlékévi események pozitív-negatív utórezgései még mindig a fülemben csengenek -, mindazonáltal legjobb meggyőződésem, hogy Arnold Schönberg a huszadik század egyik legjelentősebb operáját írta meg a Mózes és Áronnal, s ehhez képest az eddig forgalomba került mintegy fél tucat számottevő hanglemez szégyenteljesen kevésnek tűnik számomra.

Még akkor is, ha a Mózes-opera fájdalmasan csonkán maradt, s a harmadik felvonás tragikus végkifejletének mikéntjét (valójában egészét) csak a műsorfüzetből informálódva tudhatjuk meg. Vagyis, hogy Ábrahám Istene, a deus absconditus (a rejtőzködő Isten—le Dieu caché), az “egyetlen, véghetetlen, mindenütt jelenvaló, láthatatlan és ábrázolhatatlan” (bár a német Unvorstellbarer inkább elképzelhetetlent jelent), a “minden Gondolatnak alján” lakozó Isten, aki a második felvonásban kíméletet nem ismerve dönti le a hamis bálványt, a megzenésítetlenül maradt befejező részben halálra sújtja Áront. Valahogy úgy, ahogy egy évszázaddal korábban egy talján fiatalember, bizonyos Giuseppe Verdi Nabucco című operájában tette az asszírok kevély királyával: ha halállal nem is, de elméjének megbomlásával és erejének elvételével büntetve őt.

Ahogy Schönberg operájának már elkészültében, helyesebben el-nem-készültében keserű sors jutott, úgy fájdalmasan törvényszerűnek hat, hogy utóéletében is mostohán bánjon vele a recepció. Főképp, ha tekintetbe vesszük, hogy a Mózes és Áron elviekben már elnyerte méltó helyét a 20. századi zene történetében, sminden magára valamit is adó kézikönyv kitüntetett pozíciót biztosít neki a kánonban.

Persze szerepe van ebben a Bartók javára szinte kiütéssel eldőlt versenyben a pusztán materiális követelményeknek is; Bartók operája csupán két énekes szereplőt foglalkoztat, továbbá nem ír elő kórust—helyesebben előír (sóhajt a vár!) de kockázatok híján igen gyakran elhagyják még lemezfelvételen is -, míg Schönbergé, bár a nem túl jelentékeny mellékszerepektől eltekintve valóban csak a két főalakra fókuszál, nagyszámú kórust kér az előadóktól. A mű a színpadra állításkor sem ígérkezik könnyen abszolválható feladatnak, hiszen a hetven vén megjelenítése a szokásos, a szükségeshez képest mintegy harmadnyi operaházi kórista szerepeltetésével erősen illúzióromboló hatást keltene, s ez a lemezstúdióban sincs másképp. De nem csupán azért érdemes a Kékszakállút citálni másodjára is, mert a Mózes és Áron legalább annyira nehezen színpadra alkalmazható darab (egyes korabeli vélemények mindkettőt előadhatatlannak bélyegezték), mint a Bartóké, és nem is pusztán a vészes túlstilizáltság, vagy—Schönberg esetében—a markáns eszmei mondanivaló mindent felülíró volta miatt. De azért is, mert, éppen a stilizáltsággal összefüggésben, jószerivel alig van szükség látványra, vizuális jelzésrendszerre ahhoz, hogy a mű a maga teljeségében megmutassa önnönmagát, s ez nemhogy könnyíti, de nehezíti a színházi megvalósítást.

A korábbi évtizedekben nekünk kelet-európaiaknak, ahogyan más Schönberg-műveknél is, kizárólag a Herbert Kegel-féle, 1976-ban rögzített Eterna-felvétel volt hozzáférhető. Hogy Kegel immár harmincéves, lipcsei olvasata száz sebből vérzett, sokunknak csak akkor vált világossá, mikor Pierre Boulez előbb a Sonynál (1974), majd a Deutsche Grammophonnál (1995) elkészített újabb felvétele is elérhetővé vált. De bármennyire is hitelesebben, pregnánsabban szólt Boulez avatott Mózes és Áronja, a keletnémet verzióban hallható Reiner Goldberg varázslatos Áronját aligha tudja feledtetni egyik is.

Ezen Naxos-lemez műsorát 2003 decemberében, a néhány éve a tekintélyes német szaklap, az Opernwelt által az év operaházának választott dél-német teátrumban, a Stuttgarti Operaház előadásán rögzítették. Nem volna szerencsés a rendezésről megnyilvánulni olyankor, ha csupán a produkció akusztikus megvalósulását volt alkalmam hallani, de a kísérőfüzetben mellékelt képek tanúsága szerint e színrevitel teljes egészében a jelenbe helyezi a cselekményt, és igencsak takarékoskodik a díszletekkel—egyéb, a szcenikára vonatkozó következtetések levonásától tartózkodnék, s a továbbiakban a zenei produktumra szorítkozom.

A Mózes szerepét vállaló Wolfgang Schöne, nyugodtan állítható, kivételesen jó eredménnyel birkózik a schönbergi, a Gurre-Liedertől a Pierrot lunaire-en át kimódolt sajátos Sprechgesang-technikával. Schöne Mózese bölcs és higgadt, magától értetődően megfontolt vezető, aki saját vállán hordja a sorsüldözött nép fátumát (vagy sorstalanságát?); mértékadó szerepformálással és vokális kultúrával képviseli a mózesi “tiszta szellemet”. Az amerikai Chris Merritt (Áron), aki már Boulez második Mózesében is énekelte a szólamot, kevesebbet nyújt, mint Schöne, s kevesebbet, mint egykori önmaga. Hangja fénytelenül, kopottan, a magasságokban forszírozottan szól, nem mindig képes az Áron-szerephez tartozó ékesszólás kritériumait, a tenor szólam eksztatikusságát énekesként teljesíteni. Viszont komoly erénye az alakításának a megfontolt, túlzásoktól mentes, bár a klasszikus elokvencia ismérveinek nem mindig eleget tevő, de a hittel meggyőzés és meggyőződés művészetével való avatott hatáskeltés; mindazonáltal az ároni spontán kifejezőkészség mögött érezni a mózesi gondolat roppant súlyát.

A mellékszerepekben hallható énekesek (Irena Bespalovaite, Bernhard Schneider, Michael Ebbecke, Karl-Friedrich Dürr) jó teljesítményükkel emelik az előadás színvonalát, mely egészében mindenekelőtt a karmester, Roland Kluttig munkáját dicséri. Kluttig nem kis feladattal küzd, mikor a szólisták, a zenekar és a kórus (a Stuttgarti Opera énekkara mellett a krakkói Lengyel Rádió Kórusa is szerepel az előadásban) különösen kényes szólamait kel összehangolnia. Vezénylése nem a drámai fordulatok kiélezett szituációit emeli ki, inkább a cselekmény és a zenei szövet egységére összpontosít: példásan közvetíti a zenébe átmentett mózesi mély gondolatiság és az Áron képviselte, érzékletes képekben való tapasztalás ellenétét. © 2007 Café Momus





Naxos Records, a member of the Naxos Music Group