Classical Music Home

Welcome to Naxos Records

Email Password  
Not a subscriber yet?  
Keyword Search
 in   
 Classical Music Home > Naxos Album Reviews

Album Reviews



 
See latest reviews of other albums...

zéta
Café Momus, December 2009

Valahogy úgy alakult, hogy Puccini operáját, a Manon Lescaut-t leginkább élő előadásban szeretem élvezni. A primer élményt ebben a műben még inkább fontosabbnak érzem, mint másokban. A tömény szenvedélyt nem szerencsés patikamérlegen kiporciózni, mint egynémely stúdióprodukcióban. A dráma csapjon pofon, még az sem olyan nagy baj, ha a szenvedély hevülete olykor túllő a célon. Képzavar? Az, de biztosan értik, mire gondolok.

Éppen ezért csaptam le ízibe a Naxos új-régi kiadványára, a Manon Lescaut 1949-es felvételére, s nem is csalódtam. A szerepekben a kor vezető énekeseit hallhatjuk. A premier utáni harmadik előadást rögzítették, vélhetően mindenki a csúcsra járatva produkált.

A címszerepben New York hosszú ideig ügyeletes üdvöskéje, Dorothy Kirsten, aki szép és kiegyensúlyozott pályát futott be a Met-ben, jóval több, mint három évtizedig szerepelt az élbolyban. Olyannyira Puccini-specialistának számított, hogy a fellépései közel 70%-át az olasz mester művei tették ki. Manonja mégis picit csalódás. A hang, a frazeálás tökéletes, a szenvedély átélése és kifejezése szinte utánozhatatlanul egyedi. Mi tehát a gond?

Kirsten Manonja kicsit egysíkú.

Ez a szerep nem az ártatlanul (a körülmények és/vagy a környezete miatt) elbukott nőről szól, mint a Pillangókisasszony, a Bohémélet vagy a Tosca hősnője. Manon nagyon is tehet bukásáról, más kérdés, hogy ezzel együtt is szeretjük, sajnáljuk, megsiratjuk. Kirsten produkciójából pont ez az ellentmondás, s főleg a negatív kisugárzás hiányzik, ami ebben a szerepben világnaggyá tette—ne menjünk messzire—a mi Házy Böbénket. (Az már részletkérdés, hogy Házy kicsit magamagát adta ebben szerepben.) Dorothy Kirsten tehát hibátlanul leénekli a szólamot, pontosan közvetíti a drámát, de nem igazán kicsapongó, nem eléggé élvhajhász. Nála nem okoz tébolyt otthagyni Geronte fényűző budoárját.

Des Grieux szerepében Jussi Björling. Valami fantasztikus, ahogy átalakul az előadás folyamán. A kezdeteknél még csak laikus kívülálló. Gondtalanul cseveg, értekezik a szerelemről, amivel még nem találkozott sosem, azután az jön Manon képében, és vaskosan arcul csapja. Egy kivételtől eltekintve (róla később) még senkinél sem éreztem ennyire villámcsapásként megéltnek ezt a végzetes találkozást. Björling hangja az első áriánál (Tra voi belle) hűvösen elegáns, a negyedórával későbbi megszólalásnál (Donna non vidi mai) már tüzesen szikrázik fel. Második felvonásbeli nagy kettősükben a szenvedély szinte kiárad a lemezjátszóból. Ez már szinte fokozhatatlan, de Björling a harmadik felvonás végén rá tud tenni még egy lapáttal. S ha megemlítettük Házy nevét, most idekívánkozik Ilosfalvy Róberté is. Björling alakítása egyedül Iloséhoz mérhető, azt gondolom, ennél több pozitívumot Des Grieux alakítójáról nem lehet leírni.

Nagyszerű volt a csélcsap Lescaut szerepében Giuseppe Valdengo. Toscanini kedvenc baritonja egyszerre számító csirkefogó és érző szívű báty. Valahogy most, Valdengo alakítása kapcsán lett igazán világos e szerep kettőssége. Geronte szólamában Salvatori Baccaloni excellál.

A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara Giuseppe Antonicelli értő irányítása alatt remekül segíti a zenedráma kibontakozását. Nagyszerű előadás, csak ajánlani tudom. © 2009 Café Momus





Naxos Records, a member of the Naxos Music Group