Classical Music Home

Welcome to Naxos Records

Email Password  
Not a subscriber yet?  
Keyword Search
 in   
 Classical Music Home > Naxos Album Reviews

Album Reviews



 
See latest reviews of other albums...

zéta
Café Momus, July 2007

Nemrégiben csodálhattuk meg újra Karajan Rózsalovagját, amikor is örömmel üdvözöltük, hogy a dirigens 1956-os lemezét a fiatalítás jegyében rögzítette. Gyakorlatilag az összes fontos szólamot a húszas-harmincas éveikben járó ifjú titánokkal énekeltette el. Ám, ha most Erich Kleiber ’54-es felvételét betesszük lejátszónkba, rögvest leszűrhetjük a tanulságot: Karajan nem is nagyon tehetett mást. Kleiber ugyanis a mindössze két esztendővel korábbi produkción a teljes generációval korábbi sztárgárdát szerepeltette. Többségük évek-évtizedek óta volt e szólamok gazdája—mint hallhatjuk, nem akármilyen szinten.

A Tábornagyné fantasztikus szólamát Maria Reining énekli. Úgy az ötödik x-et követően tán már nem oly varázsosan, de rendkívül üzembiztosan, s bizonyos szempontból új színekkel gazdagítva a Marschallin portréját. Talán nem is éri már olyan váratlanul az Idő múlása, de érettebb fővel okosabbnak hatnak a szavai, amivel útjára bocsátja fiatal szeretőjét, Octaviant. A hang maga teljesen intakt és nemes, egyedül a megfontoltság kelti bennünk azt az érzetet, hogy idősödő figurát személyesít meg. (Tényleg, mennyi idős is lehet Werdenberg tábornagyné? Harminc-harmincöt-negyven? S tényleg fontos ez?)

Ochs báró szólamát a felvétel idején majd’ negyedszázada birtokolta már Ludwig Weber. Ő tényleg egy korábbi iskola, az 50-es évekbeli Wagner-lemezei alapján némiképp kételkedtem abban, hogy a báró elképesztő bécsi szómenését képes lesz élethűen reprodukálni, de lenyűgöző hangi teljesítményt nyújt. Ez a báró korántsem olyan tahó, mint ifjú kollégája (Otto Edelmann), inkább megfáradt, öreg, és egyszerűen önző. Amikor a fiatalokat összeborulva találják, a legkevésbé sem háborodik fel („Na, egy gonddal kevesebb!”—mondaná Szép Ernővel), abba a kínos párbajba is inkább oktalan környezete, no és a mitugrász Rofrano grófocska viszi bele. Neki a porcikája sem kívánja a dolgot, ezt tényleg nagyon hihetően adja. Gyorsan ki is száll a dologból, az első adandó pillanatban, jókora műbalhé kíséretében. Weber nagy pillanata a boroskancsós jelenet (mert mi az igazán fontos már ebben a korban?). Itt, a II. felvonás végén ritka basso profondo képességeit is alaposan megcsillanthatja.

Sena Jurinac gyönyörű pályájának egyik ékköve Octavian szólama. Talán kicsit adósunk marad azzal a pompás mélységgel, mint Christa Ludwig, ám a hangjában vibráló (nem is nagyon) fojtott erotika mindenért kárpótol. Az ilyet különben sem lehet tanítani. S ne feledjük: Jurinac később nagyszerű Tábornagyné is volt.

Hilde Gueden Sophie szerepében szintén excellál. Nem a szokott sápadtkás kisleányt adja. Egy pillanatig sem hisszük, hogy beadja derekát sznob apjának, mindössze taktikázik. Hát persze, igazi nő! Éneke egy mára letűnt stílus időtálló példája. A zenei tisztaságra oly kényes Kleiber is elégedetten csettinthetett a záróképet követően.

Alfred Poell Faninalja minden perfektsége mellett is tán egy csipetnyivel több nemességet hordoz a kelleténél, s említsük meg a nagyszerű Mozart-tenor, Anton Dermota nevét is, aki az olasz énekes rövid, de kényes szerepében hallható.

Kleibert kevésbé érdekli a figurák jellemzése, mint fiatalabb pályatársát, így azok jóval elnagyoltabbak, azaz kevésbé kidolgozottak. Annál fontosabb viszont néhány jelenet, elsősorban az ezüstrózsa átadása, s a zárótercett, amelyekben utolérhetetlen ízzel fogalmazza meg a letűnt kor világát, melyet Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal is afféle századbúcsúztatónak szánt.

Ugye, nem baj, ha egy ilyen remek operából két tökéletes felvétel van a polcunkon? © 2007 Café Momus





Naxos Records, a member of the Naxos Music Group